Közönséges jegenyefenyő

3.

Közönséges jegenyefenyő
Abies alba

Európa hegyvidékeinek erdőalkotó fája. A legnagyobb termetű európai fenyő.
Eredeti termőhelyein (az Alpokban 300-400 métertől 1700 méterig; a Kárpátokban 1130 métertől 1470 méterig; délen – Balkán, Appenninek, Pireneusok – 1950 méterig) 50-60 méter magasra nő; törzsének átmérője eléri a másfél–két métert. Törzse többnyire erős, egyenes. A kéreg sima, világosszürke, később egyre repedtebb; főleg a fiatalabb fákon néha gyantacsomók jelennek meg.
Örökzöld koronája fiatalon karcsú, kúpos, idősebb korában a lucfenyőtől eltérően lecsapott csúcsos. Szabályos örvökben növő ágai majdnem vízszintesek. A fa csúcsán növő ágak vezérhajtásai kissé csillogóak; az érett hajtások szürkék, szőrösek.
A mintegy 3 cm-es, fénylő sötétzöld tűlevelek laposak, a szélük ép. Válluk keskenyedő, csúcsuk lekerekített vagy bemetszésszerűen kicsípett. Fonákukon két ezüstfehér viaszcsík húzódik végig (légcserenyílásokkal és viaszpettyekkel). A csavarvonalban növő tűk sora kétfelé fésűszerűen áll; a spirális elrendeződés főleg az oldalhajtásokon szembetűnő. A felső ágakon a tűlevelek felhajlók, merevek.
Egylaki növény, virágai a korona felső harmadában nyílnak. A rügyek fiatalon zöldes-, éretten vörösbarnák, oválisak, nem gyantásak. Április-májusban virágzik. A hajtásvégeken nyíló termős virágok 25–30 mm hosszúak, felállóak, világoszöldek. A sárga, hengeres porzós virágok csoportosan erednek az előző évi hajtások közepe táján, a tűlevelek hónaljában. Hengeres termő toboza 15–20 cm hosszú, mindvégig felálló, eleinte (különösen a pikkelyek szegélye felé) bordó árnyalatú zöld, majd narancsbarna, megérve halványbarna, tompa csúcsú. Ép szélű termőpikkelyei lekerekítettek, a fedőpikkelyek széle fogas; ezek hegyes nyúlványokként (ligula) állnak ki a termőpikkelyek közül. A zászlós magvak októberre beérnek, de csak a következő évben szóródnak ki. A harmadik évben maga a toboz is leesik, és csak az orsója marad meg az ágon.
Üde, hűvös éghajlatot, közepesen laza talajt és párás levegőt kíván. Száraz talajon sárgul és fölkopaszodik. Fiatal hajtásai a késő tavaszi fagyokra nagyon érzékenyek. Ilyen fagy hatására elpusztul a csúcshajtás is. Az ilyen fa a következő évben a csúcshajtás helyettesítésére több vezérhajtást indít, és ettől alaktalanná válik.
Fiatalon lassan nő, majd hirtelen nekiered. A magányosan álló fák törzséről a talajig ágak nőnek; erdőben az idősebb fák felkopaszodnak.
Gyökerei mélyre hatolnak. Ezért egyrészt vastag talajtakarót kíván, másrészt az átültetést rosszul tűri.
Hajtásait a késő tavaszi fagyok néha károsítják, de gyorsan regenerálódik.
/Forrás: Wikipédia/